2. Barna Berni írásai
Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.




Lányok, asszonyok, anyák és szeretők

Van egy érzésem. Hullámzik bennem, éjszaka felkelt és nem hagy nyugodni. Bekúszik a bőröm alá, míg a szeretőmet ölelem, vagy az ételbe, amit az asztalra teszek. Együtt ring a tengerrel, a fákkal és a földön kavargó szeméttel. Ha a Napba nézek, nem az vakítja szemem, hanem a mélyből feltörő érzés, hogy mi mindannyian felelősek vagyunk.

olvass tovább

Vannak szent napok

Alapvetően azt hiszem, szent mindegyik, még a legrosszabb is. Szent, mert végtelen tanítást hordoz, életről, halálról és rólunk. Ha úgy élsz, hogy mindentől kapsz, megérted ezt a fajta szentséget. A halál szentségét is.

olvass tovább

Magunkra vagyunk hagyva

Magára hagyott társadalom. Magára hagyott egyén. Kevesen vannak akiket követni lehet. A Nő nem követi a Férfit, a Férfi a nőt, a gyermek a szülőket és a szülő a gyermeket. Az egyéni szenvedésünk annyira lefoglal minket, hogy kizárja azt a valóságot ahol nem csak mi, hanem mások is vannak. A vezetés képessége alapvetően a programozott reakcióink és épìtményeink lebontása után történik. Azok kik ezt meglépték képesek utat mutatni és feladatuk is.

olvass tovább

Mindenki ugyanazt keresi

Akárki, akármit mond, valójában mindenki ugyanazt keresi. Egy mindent vivő szerelmet. Ezt keresik szívük mélyén a biztonsági játékosok, a realisták, az idealisták, a menekülők, akik megmagyarázzák, akik azt mondják nem akarják és akik nem hisznek benne. De valójában mindenki ezt keresi. Valamit, ami kiránt, ami új életet lehel belénk, valamit, ami átír, megszüntet, újraír valamit, ami olyan mint az élet vize.

olvass tovább

A férfi, aki rossz nőt nem szeretett

Amikor ránéztél arra a képre, még a gyomrod is összeszorult. Volt benne valami olyan nyilvánvaló hazugság, amelyet még a nem értő szemek is észrevesznek. A nő elfojtott dühvel állt a férfi mellett, közben mosolygott, de jobb lett volna, ha sír. Abban legalább lett volna valami érzelem. A ruhájáról sütött, hogy, bár ad magára, annyi benne a reménytelenség, hogy a divat ellenére sem divatos. Eleganciának nem nevezhető rajta semmi, mert, aki a lelkét nem tudja viselni, az a ruháját sem tudja.

olvass tovább

Láthatatlan szálak, gubancok, csomók

Azt hiszem, az egyik legnagyobb modern kori károsodásunk, hogy nem akarunk tudomást venni a ránk ható láthatatlan tényezőkről. Ez alapvetően ad egy teljes elszigeteltség érzést és megmagyarázhatatlan magányosságot. Az a hit, hogy vagyunk mi, az-az a testünk, és nem veszünk tudomást a minket ért egyéb hatásokról, az életünk történéseit teljesen megmagyarázhatatlanná teszik - és mivel úgy vagyunk felépítve, hogy ha kapunk választ és megértünk dolgokat, képes feloldani minket- a válaszok nélküliség szorongásban és kilátástalanságban tart.

olvass tovább

Ez az életetek?

Nem tudok hozzászokni. Egyszerűen megdöbbent az emberek valósága. Az, amiben élnek. Figyelem a történeteiket és nézem, ahogy sodródnak. Nem értem. Vagy is nagyon. Így még rosszabb. Azon gondolkodom éltem-e valaha is így. Hogy? Teljes káoszban és drámában. Pont olyanban, amelyet még a legfelkészültebb drámaíró sem tudna megírni. Rájövök, hogy nem. Valahogy mindig időben kiültem a nézőtérre és nem mentem le a legaljára. Persze játszottam én is, hibáztam, csaltam, bántottam, de valahogy volt bennem éberség a megálljra.

olvass tovább

A tisztességtelenség nem menő

Aki kifelé csal, az befelé is. Néha úgy érzem, hogy igazán azok tudják tisztán megmutatni az élet sötét oldalát, akik élesen látják, élik a fényeset is. Ez ad valamiféle tisztánlátást, nem az éles különbségek miatt, hanem a bátorság miatt.

olvass tovább